In English

Bemutatkozás

Kiadványok

Tanári kézikönyv

Szöveggyűjtemény

Eve Bunting: A Rettentő Valamik

Kovács Mónika (szerk.): Holokausztoktatás és autonómiára nevelés

Kovács Mónika: Zsidóság a magyar tankönyvekben

Hírlevelek

Tanártovábbképzések

Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal

Tolerancia a demokráciában

Konferenciák

Holokauszt és Állampolgári Felelősség Oktatási Fórum

A demokrácia és a szovjet-típusú társadalom öröksége

Engedelmesség és ellenállás

"Párbeszéd a jövőért"

Sajtóvisszhang

2001. évi beszámoló

Linkek





HaNNaH aReNDT Egyesület

1064, BUDAPEST
Izabella u. 46.

Tel: 30/ 365 56 39,
Fax: 34/ 540 681

E-mail



{Magyar Nemzet 1998. július 2.}

Nincs elfogulatlan történetírás


Még egyszer a "tematizált holocaust"-ról

A Magyar Nemzet június 13-i szombati számában Pelle János egész oldalas cikket közölt a Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal. A holocaust és az emberi természet című szöveggyűjteményről. Minden "ügynek" jót tesz, ha beszélnek róla, de persze az sem mindegy, hogy mit...
Pelle úr feltételezése szerint "a művelődési minisztérium és a Soros-alapítvány évek óta tartó együttműködését megtestesítő kötet" valójában úgy született, hogy négyen - különböző hátterű és foglalkozású emberek Magyarországról - összetalálkoztunk Svájcban egy továbbképzésen, és az ott tanultakat, módszert és tananyagot, szerettük volna elhozni a magyar iskolákba. A kezdeményezést kezdettől fogva támogatta a Soros-alapítvány közoktatás-fejlesztési programja, és így nemcsak arra volt lehetőségünk az elmúlt három évben, hogy Gáspár Zsuzsa szerkesztő munkájának eredményeként megszülessen a szöveggyűjtemény magyar kiadása, hanem a programra alapuló tanárképzések és egyetemi kurzusok bevezetésére is. A Hannah Arendt Egyesületet azért alapítottuk, hogy a "Szemtől szemben..." programot és más olyan programokat, amelyek elősegítik a rasszizmus, előítéletesség és erőszak csökkentését, megismertessük a már tanító és tanárszakon tanuló jövendő tanárokkal.
Pelle cikke sok tárgyi tévedést - például hogy a szöveggyűjtemény kiadásához bármi köze lett volna a művelődési minisztériumnak - és sok oktalan kritikát - például hogy nincs szó arról, hogy a fasizmus olasz "találmány", (vö. 143-144. old.!) - tartalmaz. Íróember lévén Pelle úr nyilván szívesebben ír, mint olvas. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy egyik fő kritikai észrevétele az, hogy kötet irodalmi ajánlójában nem szerepel Randolp L. Braham A magyar holocaust című műve. Ha kicsit figyelmesebben tanulmányozta volna végéig a könyvet, akkor persze észrevette volna, hogy egyetlen olyan könyv sem szerepel az ajánlóban, amelyből hosszabb idézet áll a főszövegben - hiszen ezekre a művekre főszöveg hívja fel az olvasó figyelmét -, így Braham műve sem, amelyből egyébként a könyv több idézetet is tartalmaz. Sorolhatnám még Pelle ilyen típusú tévedéseit, de fontosabbnak tartom, hogy néhány állításával szálljak vitába.
Az első probléma cikke címében rejlik: miért, hogyan és ki "tematizálhatja" a holocaustot? Pellének igaza van abban, hogy a kötet nem "elfogulatlan", történeti közhely azonban, hogy nem léteik elfogulatlan történetírás. A kérdés tehát az, hogy mire használja, milyen kontextusba helyezi ez a kötet a holocaustot? A könyv azt vizsgálja, hogy a széles körben elterjedt rasszizmus és előítéletesség, valamint a totalitárius ideológiák hogyan alakították ki - és alakítják ki máig az etnikai, vallási, nemzeti konfliktusokkal terhelt régiókban - azt a légkört, amelyben százak és milliók fosztatnak meg az embert megillető jogoktól, javaiktól vagy akár az életüktől. A holocaust tanulmányozásának az az értelme, hogy soha többé senkivel se történhessen meg. A könyv éppen azt a folyamatot követi végig, amely a sztereotipizálástól, előítéletességtől, s diszkrimináción, a szabadság- és tulajdonjogok elvételén keresztül a genocídiumig vezetett. Azt mutatja meg, hogy ezt a folyamatot megállítani annál nehezebb, minél messzebb jutott, ezért akkor van a legtöbb esélyünk, hogy nem kerül sor népirtásra, ha már az előítéletességgel és a hétköznapi diszkriminációval szembeszállunk.
Nem a holocaust és a romakérdés "összemosásáról" van tehát szó, hanem azoknak a társadalmi-pszichológiai folyamatoknak a feltérképezéséről, amelyek, ha nem állítjuk meg idejében őket, csoportok közötti erőszakhoz vezethetnek. A szöveggyűjteménytől mi sem áll távolabb - amit Pelle minden alap nélkül felró neki -, hogy szemléletet a Goldhagen-féle "német bűn teórián" alapul, hiszen éppen azzal a céllal elemzi végig a holocausthoz vezető folyamatot, hogy az emberi természetben és a csoportok közötti viszonyokban rejlő csapdákra hívja fel a figyelmet, amelyek mindnyájunkat fenyegetnek.
Remélhetőleg valamennyi, ebben a programban részt vevő diák meg tudja majd válaszolni Pellének azt a kérdést, hogy "hogyan lehet 'közös nevezőre' hozni a világháború kitöréséig autópályákat építő, polgárait tömegével külföldön nyaraltató, de az entellektüellek által világszerte megvetett német nemzetiszocializmust az ázsiai típusú despotizmus hagyományait továbbfejlesztő, éhínséggel, kollektivizálással és koncepciós perekkel operáló szovjet rendszerrel, amelyért mindennek dacára világszerte lelkesedett a 'haladó értelmiség'? " Talán ez a generáció nem fog olyan könnyen elfeledkezni a gulagon - nem faji ideológia, hanem az osztályideológia nevében elpusztított milliókról, mint Pelle, a szovjet rendszerek antiszemitizmusáról, a kisebbségek erőszakos asszimiliációjáról, és ismerni fogja azoknak a gondolkodóknak a műveit, akik - mint Hannah Arendt, Raymond Aron, Merle Fainsod, Zbigniew Brzezinski és mások - egyaránt totalitárius rendszereknek tekintik - ahogy Pelle írja, "közös nevezőre hozzák" -a fasizmust és a sztálinizmust, mert nem a Pelle-féle "haladó értelmiség" véleményét, hanem más ismérveket tekintik az összehasonlítás kritériumának. Vajon miért nem érti Pelle azt sem, hogy a Kádár-rendszer sem kerülheti el a többi totalitárius-autokratikus rendszerrel való összehasonlítást? Azért, mert miután Kádár és társai idegen csapatokkal szétlövették a fővárost, tizennyolc éves gyerekeket akasztottak, és emberek ezreit börtönözték be, egy idő után már elegendőnek tartották az idegen csapatok itt állomástatását, a rendőrállam fenntartását, a cenzúrát, az ideológiai indoktrinációt és a másképp gondolkodók zaklatását? Csak nem megint a Pelle-féle "haladó értelmiség" adta meg a felmentést?
A következő nagyon fontos kérdés: hogyan lehet "tematizálni" a holocaustot. A megközelítés szempontja különbözőek lehetnek, koncentrálhatunk a magyar oktatásban amúgy is elterjedt "eseménytörténetre", minél több számot és dátumot zúdítva a diákokra. Ez a kötet nem ilyen megközelítésű. Mint az alcím is mutatja, elsősorban az emberek viselkedésére összpontosít: kik és miért váltak gyilkossá, a gyilkos rendszer részévé, áldozattá, emberek megmentőivé és be nem avatkozó szemlélővé. Nem csak azzal foglalkozik, hogy mit tettek az emberek a vizsgált időszak alatt, hanem azzal is, hogy mit nem tettek és mit tehettek volna, miről tudtak és miről tudhattak volna.
A Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal nem történelemkönyv s hagyományos értelemben, nem arra készült, hogy az első oldaltól az utolsóig megtanítsák a diákoknak. Olyan szöveggyűjtemény, amely egy oktatási program része, amelyben az oktatás módszerének éppolyan fontos szerepe van, mint a szövegeknek. Célja az, hogy elindítsa a közös gondolkodást nehéz és izgalmas kérdésekről. A szöveggyűjtemény éppen azért nem került bolti forgalomba, mert jó lenne, ha csak olyanok használnák a tanításban, akiknek legalább egy pár napos képzésen lehetőségük volt ezzel a megközelítési móddal megismerkedni. A fejezetek végén szereplő kérdések nem arra szolgálnak, hogy a tanár kiváltsa velük az általa helyesnek vélt választ, hanem arra, hogy elindítsanak egy olyan beszélgetés, amely a lehető legtöbb szempontot figyelembe veszi. Csak reális önértékelésre, felelős és erkölcsös magatartásra épülhet az a pozitív identitás, amelynek alapja nem az elvakult etnocentrizmus, "a többséghez tartozom, tehát születésemtől fogva jobb vagyok másoknál". Nem értek egyet Pellével, hogy bárkit is a parttalan tolerancia fenyegetne a mai Magyarországon. Sok kisebbséget - beleértve az etnikumokat és különösen a romákat, a nem heteroszexuálisokat, az időseket, a testi fogyatékosokat stb. - gyakran leplezetlen diszkrimináció és gyűlölet veszi körül. Ebben a helyzetben a pozitív diszkrimináció "rémével" fenyegetőzni erkölcstelen és nevetséges. Éppen azért érdemes elővennünk a holocaust leckéjét, hogy egy percig se áltathassuk magunkat azzal, hogy csak az a felelős, aki gyilkol. Az is felelős, aki nem tesz semmit az ellen, hogy másokat diszkriminálnak és megaláznak.
Gúnyolódni természetesen lehet, ahogy Pelle teszi - és ahogy a kádárista értelmiség cinikusan mindig is tette - az ellenállás kis szubkultúráin, mint a szöveggyűjteményben bemutatott ifjúsági csoportokon (Edelweiss Piraten, Roving Dudes, Kittelbach Piraten, Navajo Wild Boys), amelyek tagja közül sokakat koncentráció táborokba hurcoltak és megöltek a nácik, vagy a Kádár-rendszer ellenzékén, de a gúnyt azok érdemlik, akik félve apró előnyeik elvesztésétől ahhoz is gyávák voltak, hogy egy tiltakozási ívet aláírjanak, vagy egy tüntetésre elmenjenek. Ideje lenne, hogy ők is szembenézzenek végre a történelemmel és önmagukkal...

Kovács Mónika

Vissza a sajtó-oldalra