In English

Bemutatkozás

Kiadványok

Tanári kézikönyv

Szöveggyűjtemény

Eve Bunting: A Rettentő Valamik

Kovács Mónika (szerk.): Holokausztoktatás és autonómiára nevelés

Kovács Mónika: Zsidóság a magyar tankönyvekben

Hírlevelek

Tanártovábbképzések

Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal

Tolerancia a demokráciában

Konferenciák

Holokauszt és Állampolgári Felelősség Oktatási Fórum

A demokrácia és a szovjet-típusú társadalom öröksége

Engedelmesség és ellenállás

"Párbeszéd a jövőért"

Sajtóvisszhang

2001. évi beszámoló

Linkek





HaNNaH aReNDT Egyesület

1064, BUDAPEST
Izabella u. 46.

Tel: 30/ 365 56 39,
Fax: 34/ 540 681

E-mail



{Montessori Műhely, 2001/2}

Integráció és előítélet-mentes oktatás


Az előítéletekről hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mint a környezet-szennyezésről: tudjuk, hogy nagyon károsak, hogy mérgezik saját és gyermekeink életét, mégis gyakran kilátástalannak tűnik az ellenük való küzdelem. Valójában az oktatási intézményeknek, tanároknak és pedagógusoknak kulcsszerepük lehet abban, hogy legalább a következő generációk élvezhessék az előítéletektől mentes tiszta levegőt. A valódi integráció és a multikulturális nevelés együttesen csökkenthetik és sok esetben el is tüntethetik az előítéleteket. Azonban az integráció multikulturális nevelés nélkül, vagy a multikulturális nevelés integráció nélkül kevés sikerrel kecsegtetnek.
Integráció multikulturális nevelés nélkül - vagy más néven a rideg integráció - azt jelenti, hogy látszólag egyenlő lehetőséget biztosítunk minden gyerek számára a minőségi oktatáshoz - nemre, bőrszínre, etnikai és társadalmi hovatartozásra és testi fogyatékosságokra való tekintet nélkül -, de a jogegyenlőség szigorú biztosításán kívül az oktatási intézmény monokulturális szemléletű marad. Az ilyen típusú integráció a társadalmi egyenlőtlenségek és előítéletek újratermelődésének melegágya, hiszen a többségi közép vagy felsőbb társadalmi rétegekből származó, nem fogyatékos gyerekek társadalmilag kiváltságos helyzete nap mint nap megerősödik a nekik juttatott figyelem, magas elvárás és jutalmak által, míg a kisebbségi gyerekek társadalmi hátránya ugyanilyen arányban növekszik, identitásuk sérül, fejlődési potenciáljuk kihasználatlan marad. Tanárokban és diákokban elkerülhetetlenül - bár talán kimondatlanul - kialakul az a meggyőződés, hogy a kisebbségiek buták, lusták, és alkalmatlanok a magasabb státusú állásokhoz szükséges felsőbb tanulmányok elvégzésére, míg a többségiek okosak, szorgalmasak, és előttük áll a fényes jövő.
A multikulturális nevelés integráció nélkül másra nem jó, mint lelkiismeretünk megnyugtatására, hatása a gyerekekre csekély. Az oktatási intézmény ebben az esetben is monokulturális szemléletű, hiszen a kisebbségek még a küszöböt sem léphetik át, a tananyag nagy része kizárólag a többségiekről szól, és általában külön foglalkozás keretében esik szó a "távoli" kisebbségek kultúrájáról. Ez gyakran nemhogy segítené a közeledést és megértést inkább hátráltatja azt, hiszen a gyerekek "megtanulják", hogy "ők" mások, mint "mi". Maga az intézmény gyakorlata mond ellent az egyébként jó szándékú multikulturális oktatásnak és teljesen hiteltelenné teszi azt.
Az előítéletek csökkentésének sikerrel kecsegtető útja a valódi integráció és a multikulturális nevelés együttesen. Valódi integrációról akkor beszélünk, ha teljesül minden gyerek joga a jó minőségű oktatáshoz, ugyanakkor az oktatási intézményt is alakítjuk át úgy, hogy abban minden gyereknek egyenlő helye legyen benne, egyenlő mértékben használhassa ki fejlődési potenciálját, és identitása megfelelő megerősítést nyerjen.
Nem nehéz érveket sorolnunk amellett, hogy a kisebbségekhez tartozó gyerekeknek égető szükségük van az ilyen típusú oktatási intézményekre, hiszen különben kevés esélyük van pozitív identitás kialakítása, versenyképes iskolai végezettség megszerzésére és a többségiekkel való együttélés megtanulására.
A szegregált és monokulturális szemléletű oktatási intézmények fennmaradása azonban a többségiek számára is károsak, bár a hátrányok kevésbé nyilvánvalóak és sokkal kevésbé fájdalmasak, mint a kisebbségiek esetében. Ha a társadalom felől közelítjük meg a következményeket, akkor az juthat először eszünkbe, hogy ez a gyakorlat nyilvánvalóan ellentmond az emberi jogok alapvető normáinak és humanista értékeknek. Másodszor, egyetlen társadalomnak sem éri meg elpazarolni az emberek munkára és alkotó kreativitásra való képességét, és magára vállalni az így megnyomorítottak eltartását. Harmadszor a kulturális és gazdasági különbségek, a társadalmi igazságtalanságok kiszámíthatatlan feszültségeket gerjesztenek a társadalomban, a kisebbségektől való félelmet a többség oldalán, elkeseredettséget, kilátástalanságot, agressziót és önpusztítást a kisebbségek oldalán.
Az egyén szintjén hamis én-kép és szorongás ennek a gyakorlatnak a következménye. A monokulturális oktatási intézményekben a többséghez tartozók hamis én-képet alakítanak ki magukról - hiszen saját szorgalmuknak és rátermettségüknek tulajdonítanak minden sikert - holott azoknak egy része egyszerűen kiváltságos helyzetük eredménye. Ez az irreális én-kép bármely pillanatban összeomolhat hiszen az többségi mivoltuk függvénye. Ez megtörténhet akkor, ha más országban vagy multinacionális cégnél vállalnak munkát, vagy ha betegség vagy baleset folytán fogyatékossá válnak. Azonfelül, hogy a többségieket a hamis én-kép kialakítása fenyegeti a monokulturális intézményekben, multikulturális analfabéták maradnak, akik nem lesznek képesek a más kultúrájú - vagy fogyatékos - emberekkel való együttműködésre. A másság fenyegető és negatív inger marad számukra, amit igyekeznek majd elkerülni.

Az előítélet-mentes oktatás céljai

Reális én-kép és önbizalom kialakítása minden tanulóban.
A többségi tanulók etnocentrizmus és felsőbbrendűség érzete nélkül alakítsanak ki pozitív identitást saját teljesítményük alapján. A fiúk például anélkül is érezhetik magukat kompetensnek, hogy eközben a lányok képességeit lebecsülnék.
A kisebbségi tanulóknak egyszerre kell megküzdeniük a pozitív személyes és a pozitív csoportidentitás kialakításának feladatával. Ez csak akkor lehetséges, ha a pedagógusok segítenek minden gyereknek felfedezni azokat a képességeket, amelyekre büszkék lehetnek, és ha érdeklődéssel és pozitív attitűddel viszonyulnak minden gyerek kulturális hagyományai, sajátos körülményei felé.
Ha minden gyerek úgy érezheti, hogy egyenjogú módon a közösség része, akkor felismeri azt is, hogy ő legalább annyit képes adni a többieknek, mint amennyit tőlük kapni szeretne.
Ez a cél csak akkor érhető el, ha először megvizsgáljuk saját sztereotípiáinkat és az ezeken alapuló elvárásainkat. Nagyon fontos tudnunk, hogy a kisebbségiek nem csak a negatív megkülönböztetés által kerülhetnek - vagy maradhatnak hátrányos helyzetben -, hanem azáltal is, ha elvárásaink a többségiek - vagy például matematikában a fiúk - felé magasabbak. Mindenki hajlamos beteljesíteni azt, amit mások elvárnak tőle.
Empatikus és egyenlő interakció a különbözőekkel Ha minden gyerek fontos és értékes tagja a csoportnak, akkor a köztük levő interakciók is egyenlőbbé és empatikusabbá válnak. A többséghez tartozó gyerek egyrészt megtanulja, hogy az a kultúra, amiben ő otthonosan mozog, csak egy a rengeteg közül, hogy attól még, hogy valaki tolókocsival közlekedik gyönyörű meséket tudhat fejből, vagy hogy egy lány is éppúgy lehet híres hős, mint egy fiú. Másrészt azt is megtanulja, hogy másoknak mikor van szükségük segítségre és azt hogyan ajánlhatja fel anélkül, hogy ezzel saját felsőbbrendűségét fitogtatná vagy megbántaná az illetőt.
Kritikai gondolkodás kialakítása
Azáltal, hogy a gyerekek képessé válnak egyenlő és empatikus interakciókra olyanokkal, akik mások, mint ők, felszabadulnak saját kultúrájuk átgondolatlan követése alól, és evvel a szabadság gyakorlásának képessége is övék lesz. Ettől kezdve kreatívan és kritikusan viszonyulnak majd a valósághoz, és felismerik, hogyan vehetnek részt annak megváltoztatásában, hogyan állhatnak ki saját magukért és másokért, ha igazságtalansággal szembesülnek.

A megvalósítás lépései

A multikulturális nevelést és az integrációt nem lehet elég korán kezdeni. A többségi gyerekek harmadik életévükben már kialakítják azokat a "pre-előítéleteket", amelyekből később az igazi előítéletek kifejlődnek. Ebben az életkorban már észreveszik az emberek közötti különbségeket (nem, bőrszín, testi fogyatékosságok) és élénken figyelik környezetük reakcióit ezekre a különbözőségekre. Ezek a reakciók gyakran az előítéleteken alapulnak. Harmadik és ötödik életévük között a fogalmi kategóriák tisztázása történik meg és annak megértése, hogy ezek a kategória tagságok nem változtathatók ("ha fára mászom, akkor is lány maradok"). Iskolás korukra már kialakított kategória rendszerrel rendelkeznek a környezetükben előforduló különböző emberekkel kapcsolatban, és ezek a kategóriák - a társadalmi előítéletek átvétele révén - általában negatív érzelmekkel terhesek. A kevésbé látható különbségekkel kapcsolatos előítéletek (például homoszexuálisokkal kapcsolatos előítéletek) későbbi életkorban alakulnak ki.
A kisebbségi gyerekek, hacsak nem nagyon elszigetelt kisebbségi közösségben nőnek fel, szintén észreveszik a fizikai különbségeket. Ha monokulturális oktatási intézményekbe járnak, akkor hamarosan azt is megtanulják, hogy a társadalom hogyan értékeli ezeket a különbségeket, megtanulják, hogy többséginek jó lenni, vagy ahogy a híres baba-kísérletben a fekete gyerekek mondták: "a fehér baba a szép". Iskolás korukra tehát a kisebbségi vagy fogyatékos gyerekek már megtanulják, hogy ők nem a kiváltságos "szépek" közé tartoznak és így kerülnek a már előítéletes többségi társaik közé.
Újra kell gondolnunk nevelési gyakorlatunkat és az általunk használt tananyagokat, játékokat és képeket. Vajon mi magunk kellemetlenül érezzük-e magunkat, ha más kultúrájú vagy fogyatékos gyerek kerül a csoportunkba? Különböző elvárásaink vannak-e fiúkkal és lányokkal, kisebbségiekkel és többségiekkel kapcsolatban? Milyen sztereotípiáink vannak családról, munkáról és a kisebbségiek beilleszkedési lehetőségeiről? Bízunk-e eléggé abban, hogy minden általunk tanított gyerek szülője képességei szerint szereti a gyerekét és a legjobbat akarja neki? Vajon minden gyerek kultúrája, fizikai kinézete, sajátos körülményei jelen vannak-e az általunk használt tananyagokban, játékokban és képeken, vagy csak a többségiek szerepelnek?
Természetesen fontos, hogy a többség ünnepei, hagyományai és hősei megjelenjenek az oktatásban. Ugyanakkor csak akkor lesz valóban egyenrangú és büszke a közösség minden tagja, ha ismerjük és tiszteljük minden gyerek ünnepeit, hagyományait és hőseit. Ha karácsonykor óvodai-iskolai ünnepséget tartunk, akkor ugyanilyen tisztelettel és érdeklődéssel meg kell tartanunk azoknak a gyerekeknek az ünnepeit is, akik más vallásúak. Ha képeket rakunk a falra, akkor ügyeljünk, hogy a csoportban jelenlevő többségitől különböző - más bőrszínű vagy fogyatékos - gyerekekhez hasonlító gyerekek és felnőttek képei is kikerüljenek a falra. Ha a tananyagokban, mesékben vagy más oktatási anyagokban sztereotip ábrázolással találkozunk (például, hogy csak a fiúk vesznek részt a kalandokban, vagy hogy az anya végzi a háztartási teendőket, míg az apa újságot olvas), azt ne hagyjuk szó nélkül, beszéljük meg a gyerekekkel, bátorítsuk őket arra, hogy keressenek ellenpéldákat.
Soha ne hagyjuk szó nélkül, ha a gyerekek egymást csúfolják, akkor sem, ha az adott kisebbség tagja nincs a csoportunkban, például ha a gyerekek "buziznak", "zsidóznak", "cigányoznak", stb. Sokan ártalmatlannak gondolják ezeket a csúfolódásokat, mondván a gyerekek azt sem tudják mit beszélnek - és sokszor valóban így van -, de ezek az üres címkék, negatív kategóriák később alapjai lehetnek az ezekre a csoportokra vonatkozó előítéleteknek, és már azelőtt kialakítják a negatív attitűdöt, hogy a gyerekek megtanulnák, hogy egyáltalán kire vonatkoznak. Ráadásul kialakítják a gyerekekben azt a "rossz szokást" is, hogy pozitív identitás "nyerhető" pusztán mások kirekesztése által. Ugyanígy hívjuk fel a figyelmet a különböző csoportokra vonatkozó "viccek" sértő mivoltára. Segíthet a gyerekeknek empatikussá válni a sértett csoport tagjával, ha mindenki kipróbálhatja, milyen érzés, ha rajta viccelődnek mások (természetesen kitalált jellemzőkön vagy csoporttagságokon).
Tegyük nyilvánvalóvá, hogy mindnyájan rendelkezünk olyan hagyományokkal, képességekkel és tulajdonságokkal, amik eltérnek másokéitól. Ne tegyünk úgy, mintha mindenki pontosan egyenlő lenne, hiszen ez nem így van. A kisebbségi vagy fogyatékos gyerekeknek sokkal többet segítünk azzal, ha nevén nevezzük a különbségeket és segítünk feltárni azokat a képességeiket és tulajdonságaikat, amikre pozitív identitásukat építhetik, mint azzal, hogy úgy teszünk, mintha pontosan olyanok lennének, mint a többségiek. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy hangsúlyozzuk mindazokat a közös jellemzőket, amelyek összekötik a közösség tagjait. A többségi gyerekeknek segítsünk feltárni saját pozitív jellemzőiket, de ne hagyjuk, hogy másokat leértékeljenek.
Az integráció és a multikulturális nevelés, különösen kezdetben, nehéz feladat. Saját magunkon kell kezdenünk, és csak akkor lesz igazán hatékony, ha az egész intézményt, tanárokat, szülőket és gyerekeket megnyerjük ennek a feladatnak. A várható jutalom azonban óriási: egy előítéletektől megszabadított igazságosabb társadalom.

Kovács Monika

Vissza a sajtó-oldalra