In English

Bemutatkozás

Kiadványok

Tanári kézikönyv

Szöveggyűjtemény

Eve Bunting: A Rettentő Valamik

Kovács Mónika (szerk.): Holokausztoktatás és autonómiára nevelés

Kovács Mónika: Zsidóság a magyar tankönyvekben

Hírlevelek

Tanártovábbképzések

Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal

Tolerancia a demokráciában

Konferenciák

Holokauszt és Állampolgári Felelősség Oktatási Fórum

A demokrácia és a szovjet-típusú társadalom öröksége

Engedelmesség és ellenállás

"Párbeszéd a jövőért"

Sajtóvisszhang

2001. évi beszámoló

Linkek





HaNNaH aReNDT Egyesület

1064, BUDAPEST
Izabella u. 46.

Tel: 30/ 365 56 39,
Fax: 34/ 540 681

E-mail




Engedelmesség és ellenállás:
alternatívák a nemzetiszocialista diktatúra idején


A Hannah Arendt Egyesület és Goethe-Institut Inter Nationes közös Nemzetközi Oktatási Fóruma
Budapest, 2003. február 3-4.

Tisztelt vendégeink, kedves kollegák!

Pontosan két évvel ezelőtt a Goethe Intézettel közösen hasonló konferenciát rendeztünk, "Holokauszt és Állampolgári Felelősség Oktatási Fórum" címmel. A konferencia középpontjában az a gondolat állt, hogy a holokausztoktatás elválaszthatatlan az autonómiára neveléstől, hiszen csak saját cselekedeteikről felelősen döntő, önmagukban mások lebecsülése nélkül bízó és a mások szenvedése iránti empátiára képes, valamint demokrácia intézményeit sajátjuknak tudó autonóm emberek tudnak ellenállni a totalitárius politikai ideológiák hamis ígéretei csábításának.
Ma kezdődő konferenciánk egy kiállításhoz kapcsolódik, ami ma nyílik meg az ELTE-n és a Fehér Rózsa ellenállási csoportot történetét mutatja be. A Fehér Rózsa csoport tagjai német egyetemisták voltak, akik életüket kockáztatva röplapokat írtak és terjesztek 1942-ben: igyekeztek felrázni bénultságukból az embereket. "Mert csak az egész nép közömbös és szenvtelen magatartása tette lehetővé ennek a sötét társaságnak a szörnyűségek elkövetését" - írták röplapjukon. "... nemcsak jogotok, hanem erkölcsi kötelességetek is ezt a rendszert megdönteni". "Nem fogunk hallgatni, mi leszünk az élő lelkiismeret hangja; a Fehér Rózsa nem fog nyugton hagyni benneteket!"
És a Fehér Rózsa valóban nem hagyja nyugton a lelkiismeretünket még hatvan év elteltével sem: igenis voltak, akik másként gondolkodtak, akik ellenálltak, akik embereket mentettek, és ezt legtöbbször saját vagy akár családjuk életének kockáztatásával tették. Rájuk a totális diktatúra legtöbbször teljes fegyverzetével sújtott le. Ugyanakkor az emberek nagytöbbsége megpróbálta átvészelni ezeket az éveket, kollaborált vagy csak hallgatott, úgy tett mintha semmit sem látna. Vajon mit tettünk volna mi? Reális-e a tiltakozást és ellenállást mércéül állítani? Nyugtalanító ugyanakkor meg nem kerülhető kérdések ezek.
Ha a többség passzivitása tette lehetővé a 20. századi diktatúrák tombolását, akkor a be nem avatkozás erkölcsi vétek, ugyanakkor tudjuk, azt is, hogy minden diktatúrában csak egy kisebbség volt kész arra, hogy akár csak a kollaborációval járó kisebb-nagyobb előnyöket kockáztassa, nemhogy az életét.
És éppen ezért olyan fontos diákjainkat szembesíteni a huszadik századi diktatúrák történetével, az azokat átélők dilemmáival, hogy megértsék egyetlen lehetőségünk van, hogy ne kerüljünk ilyen erkölcsi választások elé, hogy ne kelljen szembe néznünk azzal a kérdéssel a diktatúra cinkosai vagy potenciális áldozatai legyünk-e: ha minden erőnkkel - és nem csak passzívan, hanem nagyon is öntudatosan és aktívan - megvédjük a demokrácia értékeit.
Azok, akik a holokauszt történetével foglalkoznak mindenképpen szembesülnek azzal, hogy a náci rendszer uralomra jutásában és fennmaradásában milyen fontos szerepe volt a tekintélyelvű nevelésnek, a kirekesztő ideológiák normává tételének és az agymosásra emlékeztető propagandának. Nem meglepő tehát, hogy a holokauszt-tananyagok olyan nagy súlyt fektetnek a módszerre: nem csak a tananyag tartalma a fontos, hanem maga a megközelítés, a módszer válik a kritikai gondolkodás kialakításának eszközévé. Hiteltelenné válik mindaz, amit mondunk, ha azt a "hagyományos" módszerrel tesszük, ha kritikai gondolkodást és autonómiát prédikálunk és ugyanakkor azt sugalljuk, hogy csak egyetlen szempont, egyetlen válasz helyes, a miénk.
Egyik diákom a szemeszter utolsó óráján, amikor arról beszélgettünk, hogy kinek milyen tanulsággal szolgált a holokausztoktatással foglalkozó óra, azt mondta, hogy nagyon izgalmasnak találta a szemináriumot, ugyanakkor megdöbbent azon, hogy mennyire különböző témákat beszéltünk meg holokausztoktatás kapcsán. Mintha mindent, ami kimarad a hagyományos tananyagból, a holokausztoktatás "ürügyén" próbálnánk megtanítani: előítéletmentességet, civil kurázsit, nemzeti és etnikai identitást, társadalmi emlékezést, etikát, a szituáció hatását az egyén viselkedésére, a modern társadalom és a bürokratikus intézményrendszer fenyegető veszélyeit, társadalomtörténetet és a holokauszt történetét, az arab-izraeli konfliktus múltját és jelenét, a holokausztoktatás módszertanát, a holokauszt művészi megjelenítését, vagy éppen a zsidó történelem csekély és torzított reprezentációját a tankönyvekben, csak hogy néhányat felsoroljak azok közül a témák közül, amikről a szemeszter során beszélgettünk.
Sokat gondolkoztam azóta azon, hogy baj-e ez? Vajon ha ilyen magasra rakjuk a mércét nem fenyeget-e minket az a veszély, hogy hiteltelen moralizálásba fulladunk, vagy esetleg éppen ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk, például a diákok homályos előítéleteit csak kifejezettebbé tesszük vagy morális apátiába taszítjuk őket avval, hogy megismertetjük velük milyen gaztettekre képes az ember.
Mégis válaszom mindenesetben az volt, hogy ha nem teszünk meg mindent tőlünk telhetőt a holokauszt minden vonatkozásának megismertetésére, akkor tanárként erkölcsi bűnt követünk el, ugyanis felelősek vagyunk eme legfontosabb tudás átadásáért. Az ugyanis, amit az emberről és az emberi társadalomról megtudtunk a holokauszt következményeként minden "hagyományos" tananyagba foglalt tudásnál fontosabb ismeret tanítványaink számára.

Ugyanakkor tisztában kell lennünk feladatunk nagyságával és a ránk leselkedő csapdákkal. A társadalomtudomány és a természettudomány különbsége nem abban áll, hogy a természettudomány egzaktabb, mint a társadalomtudomány, hanem abban, hogy a társadalomtudományt csak másként lehet csak tanítani. Míg a természettudományban folyamatosan haladhatunk, egyszerűbbtől - beleértve a leegyszerűsítést is - a bonyolultabb felé, addig a társadalomtudományban a leegyszerűsítés tönkreteszi a magyarázatot, hazugsággá válik. Míg a természettudományban minden szinten megérthető - feltéve, ha jól magyarázzák - az adott jelenség, addig a társadalomtudományban sokszor csak a nagyon is nyugtalanító kérdéseket vagy sejtéseket tudjuk megfogalmazni. És a legnyugtalanítóbb az, hogy amíg nem tudunk egy megnyugtató választ adni a miértre, addig nem lehetünk nyugodtak affelől sem, hogy ami történt soha többet nem történhet meg. Számomra tanárként a legfontosabb cél, hogy megértessem diákjaimmal a nem-tudásnak ezt a nyugtalanító felismerését. Ezt fogalmazták meg diákjaim a naplójukban:
"A félév után nemcsak másként gondolkodok a témáról, hanem tudok róla gondolkodni, van hozzá alapom, kiindulópontom";
" ... /a félév/ megközelíthetőbbé tette számomra ezt az eddig nehezen kezelhető, problematikus szeletét a történelemnek. /.../ elmúlt az az érzésem, hogy 'én erről nem tudnék beszélni';
"a kezdeti közömbösségből érdeklődés lett, s örülök, hogy jobban megérthettem valamit abból, amiről eddig valóban csak mint számokról és borzalmakról hallottam"
Azonban a leegyszerűsítés, a moralizálás, az egyszerű válaszok csapdája mindig ott leselkedik. Ezek elkerülésére pedig állandó reflexióra, mások tanítási tapasztalatainak és módszereinek folyamatos megismerésére van szükség. Biztos vagyok benne, hogy ez a konferencia jó alkalomra lesz, mind a reflexióra, mind új tananyagok és módszerek megismerésére.
Szeretném megköszönni a Goethe Intézetnek, hogy nem csak támogatást nyújtottak a konferencia megrendezéséhez, hanem a közös szervezés örömeit és nehézségeit vállalták.
Köszönöm külföldi vendégeinknek, hogy eljöttek megosztani velünk saját tapasztalataikat és tudásukat. Hálás vagyok a sok biztatásért is, amit gyakori levélváltásaink során tőlük kaptam.
És végül, de nem utolsó sorban köszönöm mindenkinek, hogy eljött, és remélem, hogy holnap este sok új ismerettel, tapasztalattal és barátsággal gyarapodva válunk majd el egymástól.