In English

Bemutatkozás

Kiadványok

Tanári kézikönyv

Szöveggyűjtemény

Eve Bunting: A Rettentő Valamik

Kovács Mónika (szerk.): Holokausztoktatás és autonómiára nevelés

Kovács Mónika: Zsidóság a magyar tankönyvekben

Hírlevelek

Tanártovábbképzések

Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal

Tolerancia a demokráciában

Konferenciák

Holokauszt és Állampolgári Felelősség Oktatási Fórum

A demokrácia és a szovjet-típusú társadalom öröksége

Engedelmesség és ellenállás

"Párbeszéd a jövőért"

Sajtóvisszhang

2001. évi beszámoló

2002. évi beszámoló

Linkek





HaNNaH aReNDT Egyesület

1064, BUDAPEST
Izabella u. 46.

Tel: 30/ 365 56 39,
Fax: 34/ 540 681

E-mail



{Budapesti Nap, 2003. márc. 3. és 8.}



Továbbképzés az emberiességre nevelésért - 1. és 2.


Továbbképzés az emberiességre nevelésért - 1.

A Hannah Arendt Egyesület tevékenysége jó fél évtizedes sikertörténet - vallja Kovács Mónika, az ELTE szociálpszichológia-tanára, az egyesület elnöke, aki szerint programjuk egy kicsit az egész iskolai oktatást átalakíthatja.

- Miért Hannah Arendt neve fémjelzi tevékenységüket?
- Fontosnak tartottuk, hogy ahhoz járuljunk hozzá, hogy mindkét huszadik századi totalitárius rendszerről tanítsanak az iskolákban, és Hannah Arendt volt az első, aki abból indult ki, hogy a két diktatúra természete közös. Ettől az összehasonlítástól nem kell félni - az egyik által elkövetett borzalmak nem mossák tisztára a másikat.
- Ez ma nem igazán divat. A nácizmust eredendő szörnyűségként fogják fel, a kommunizmust pedig olyan társadalmi kísérletként, amely alapvetően nemes eszmékre épült, csak épp kissé félresikeredett.
- Oktatásra, a múlt megismerésére és tanúságainak feldolgozására van szükség, mind az iskolákban, mind a társadalmi nyilvánosságban. 1997 óta létező nonprofit egyesületünk célja az, hogy olyan tananyagokat vezessünk be az oktatásba, amelyek az emberi jogok tiszteletben tartására, az állampolgári felelősség tudatos vállalására, a multikulturális gondolkodásmód kialakítására ösztönzik a fiatalokat.
- Mit sikerült ezekből a célokból elérni?
- Van két akkreditált programunk az elfogadott tanárképzési programok között. Ezeken eddig több, mint ötszáz tanár vett részt, ezen kívül volt három nagy konferenciánk a holokausztoktatásról és a baloldali totalitarianizmusról. A "Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal. Holokauszt és az emberi természet" című programunk arról szól, miként lehet úgy a holokausztról oktatni, hogy ezáltal autonómiára, kritikus gondolkodásra és civil kurázsira is megtanítjuk a gyerekeket.
- Mit nyújtanak egy pedagógusnak?
- Háromnapos, általában bentlakásos képzési programunk van. A bemutatott tananyag "megbeszélős": egymás véleményének, személyes tapasztalatainak megismerésére, közös gondolkodásra is sor kerül. Úgy dolgozzuk fel a tanárokkal ezt a programot, ahogyan nekik "kellene" ezt a gyerekekkel az iskolában.
- Azután ők ezt osztályfőnöki órán megpróbálják a diákokkal?
- Osztályfőnökin, fakultáción. A hagyományos történelemoktatás nagyon frontális, egyoldalú, a tanár beszél, elmondja, "mi történt", s azt visszakérdezi. Igazából ez a kihívás: amikor a holokauszthoz ér a tananyag, hirtelen valami teljesen más módszert kell alkalmazni, azt szeretnénk, ha a gyerekek megértenék a történelem egyes szereplőinek motivációit. És az áldozatok kapcsán sem elég csak számokat, adatokat sorolni, csak egyes emberek történetével lehet azonosulni, empátiát érezni, milliókéval nem. Sokak szerint a holokausztoktatás, ha komolyan vesszük, egy kicsit az egész iskolai oktatást átalakítja, hiszen nem lehet csak egyetlen órán interaktív módon, kritikai gondolkodásra serkentően tanítani, miközben a többi órán megtartjuk a tekintélyelvű módszereket.
- Az egyesületet pedagógusok és pszichológusok hozták létre. Mit keres itt a pszichológia?
- A népirtást emberek követték el embereken, miközben milliók semmit sem tettek, lelkesen vagy vonakodva alkalmazkodtak. Kevesek pedig megpróbáltak ellenállni, mások életét megmenteni, gyakran saját életük kockáztatása árán is. A szociálpszichológia azzal foglalkozik, hogyan váltak egyesekből tettesé, mások embermentőkké, miért nem tettek semmit a be nem avatkozók.
- A legfelsőbb szintű elkövetők pszichés szempontból abnormálisak voltak?
- Nehéz ítéletet mondani, hiszen nem tudunk velük fölvenni pszichológiai teszteket. Nyilván minden korban vannak szadista, pszichopata emberek. Ami igazán lényeges kérdés, hogyan kerülhettek ezek az emberek olyan pozíciókba, hogy embermilliók életéről és haláláról dönthettek. Hogyan történhetett meg, hogy a "normális" többség nem akadályozta ezt meg, sőt lelkesedett az általuk képviselt ideológiákért?
- Foglalkoztak önök a pedagógusok képzésekor ezzel a bizonyos "fejelfordításos" reakcióval?
- Éppen ez az, amiről a legtöbb szó esik. Az emberek többsége nem volt náci gonosztevő vagy kommunista hóhér, hanem a be nem avatkozó, csendes többséghez tartozott. A legfontosabb kérdések számunkra, hogy mikor kell beavatkozni, hogyan kell beavatkozni, mikor várható el, hogy valaki a saját vagy a családja biztonságát veszélyeztesse...
- Pedig az emberek többsége így gondolkodna most is...
- Elég olcsó dolog lenne utólag ítélkeznünk, és számon kérnünk, amikor mi aránylag kényelmesen és biztonságban élünk és nem kerülünk ilyen kiélezett helyzetekbe. Nem tudjuk, hogy mi bátrabbak lettünk volna-e, vagy miért nem voltak az akkoriak bátrabbak. Nem is ez a cél. A cél az, hogy azt is biztosítsuk - például úgy, hogy autonóm és a demokráciát magukénak érző generációkat nevelünk iskoláinkban -, hogy ne kerülhessünk olyan helyzetbe, amelyben ilyen döntést kell hozni.

Továbbképzés az emberiességre nevelésért - 2.

Kovács Mónika, az ELTE szociálpszichológia-tanára, a Hannah Arendt Egyesület elnöke szerint az Európába való tartozáshoz éppúgy hozzátartozik a holokauszttal való szembesülés, mint az, hogy mindenki érezze magát felelősnek minden kidobott papírért, ami nem kerül újrafelhasználásra.

- Politikai téren bejáratott séma létezik: egy vagy több törpepárt hangoskodik, s a hangadók egy kínálkozó negatív történelmi szituációt meglovagolva hatalomra kerülnek. Hol az a pont, amikor még meg lehet ezt állítani?
- Autonóm döntések meghozatalára képes generációt kell felnevelni, akik nem mennek különféle ostoba ideológiák után, s magukénak érzik a demokráciát. Ez a tudat a posztkommunista országokban hiánycikk, s nagyon nehéz megteremteni, kivált - a jelenlegi - túlélésért folytatott verseny közepette.
- Nehéz ezt elvárni az emberektől, míg úgy érzik: a demokrácia a pénzesek luxusa, a felsőbb hatalmi szinteken meg egyik tolvaj váltja a másikat.
- Azt kellene megtanítani: a demokrácia mindenkié, és ha a demokrácia intézményeit nem becsüljük meg és nem tanuljuk meg használni, akkor saját magunk lehetőségeit ássuk alá. Ezt pedig már gyerekkorban meg kell tanulni. Szükséges ehhez az iskolarendszer fokozatos átformálása is. A mi tananyagunk ebben úttörő szerepet vállal, hiszen egy kicsit magához idomítja az oktatási rendszert. Ha csak egy órán sikerül elérni, hogy adatok felsorolása helyett fontos társadalmi, szociálpszichológiai, filozófiai és etikai témákról szóló beszélgetésre kerüljön sor, akkor az már siker. Mert a beszélgetés nagyon fontos. Senki nem tudja, hogyan kell egyáltalán beszélni a holokausztról.
- Tömegével vannak könyvek és filmek, úgyhogy ez elég furcsán hangzik.
- Túl nagy a horror, és túl sok a tabu. A témát a kommunizmus alatt elfojtották…
- Nem inkább arra használták ki, hogy a tőkés rendszert a nácizmussal azonosítva azt lejárassák? Léteztek fiataloknak szánt képes történelemkönyvek, amelyekben dózer tolta a hullákat.
- A holokausztoktatás nem feltétlenül a borzalmakkal való képi szembesülést jelenti. A felfoghatatlan számokat, a megsemmisítő táborok nevét valóban korábban is elsorolták, azonban nem sok szó esett arról, hogyan működött a totalitárius rendszer - nehéz lett volna erről beszélni egy másik diktatúra iskolájában -, hogyan történhetett meg milliók meggyilkolása Európa közepén. A másik probléma: Magyarországon a társadalmi nyilvánosság is csak az elmúlt évtizedben kezdett szembenézni a két diktatúra örökségével, nincsenek még meg azok a társadalmi konszenzusok, amelyekre az iskolai oktatás könnyűszerrel építhetne.
- Hányadik osztálytól érdemes az önök programját megkezdeni?
- Nagyon korán. Ha időrendben tanítják a történelmet, a holokauszt 14 és 18 éves korban kerül elő. Egy sereg témát - szolidaritás, állampolgári jogok, segítségnyújtás, felelősségvállalás -, mindazt, amit civil kurázsinak mondunk, már óvodásoknak el lehet kezdeni tanítani. Nem hullahegyeket kell mutogatni hatéveseknek, de 18 éveseknek se feltétlenül, mert ezzel nem igazán érünk célt, még akkor sem, ha evvel a megdöbbenés kiváltására és az azt követő nagyobb empátiára számítunk. Lehet, hogy éppen a fej elfordítását váltjuk ki. Kiadtunk egy mesekönyvet "A Rettentő Valamik" címmel, amely a holokausztról szól egészen kicsiknek. Más országokban - ahol a hazainál jóval több gyerekeknek szóló holokauszt irodalom áll rendelkezésre - például azt ismerték fel, hogy kisgyerekek sokkal jobban tudnak azzal kapcsolatosan empátiát érezni, hogy milyen szörnyű lehetett, ha valakinek elvették szeretett kutyáját vagy macskáját azért, mert zsidó volt, mintha a táborokról vagy a gyilkosságokról beszélnek nekik. A kicsikkel nem kell a legvégsőkről beszélni, a jogfosztás lépéseit kell bemutatni és a másokért - és saját magukért - érzett felelősségre megtanítani őket.
- Ellenérv lehet, amely a kollektív bűnösség elvére válaszul született: az emberek nem igazán akarják bűnösnek érezni magukat. Ez pedig éppen ezt készíti elő.
- Szerintem nem ezt készíti elő, hanem arról szól: van választási lehetőségünk, s döntéseinkért felelősek vagyunk még a folyosói verekedések szintjén is. Nem hiszem, hogy bárkiben, kivált a mai gyerekekben bűntudatot kellene keltenünk azért, ami hatvan évvel ezelőtt történt. De akkor fogunk valóban Európához tartozni, ha szembenézünk a huszadik század diktatúráinak történetével, ha meggyászoljuk az áldozatokat, és elköteleződünk amellett az európai etika mellet, amely tiszteletben tartja minden polgára méltóságát. Le kell vetkőzni a belénk ivódott - posztfasiszta és posztkommunista - közönyt és önzést. Fel kell vállalnunk a felelősséget magunkért, egymásért és a környezetünkért.